|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 65 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-65 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Cselényi László 2011. április 23.Világos már most is, mit kér Erdély: figyelmet és beleszólást�?kovács Szilveszter, a Duna TV új vezérigazgatója nem enged az igényességbõl �?kovács Szilveszter 2010. november 18. óta a Duna Televízió Zrt. új vezérigazgatója. A korábban operaénekesként, közíróként, rádiósként és tévésként tevékenykedõ �?kovács Szilveszter tavaly Cselényi Lászlót váltotta a Duna TV élén. Az új vezérigazgató és helyettese, Amin Zoltán nemrég erdélyi körúton tartózkodott, amelynek célja az itt élõ magyarságnak a Duna TV jövõbeni mûsorpolitikájával kapcsolatos elvárásainak és igényeinek a felmérése volt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) szervezésében Kolozsváron is zártkörû megbeszélésre került sor, amelyen a Duna TV vezetõi egyetemi oktatókkal, politológusokkal, szociológusokkal, a szakma és a civil szféra képviselõivel folytattak eszmecserét. �?kovács Szilveszter és kollégája beszámoltak a magyar közszolgálati médiában bekövetkezett változásokról, hangsúlyozva: a jövõben az anyaország határain kívül élõ magyarság, és az itt mûködõ tévés mûhelyek fontos szerepet fognak kapni a nemzet televíziójában, amely a Kárpát-medence meghatározó csatornájává kíván válni. A jelenlévõk az erdélyi magyar közösségnek a kisebbségi sorsból adódó sajátos helyzetére, problémáik, gondjaik kibeszélésének és megjelenítésének fontosságára hívták fel a Duna Tv vezetõinek a figyelmét. - Milyen átszervezések zajlottak a közelmúltban a magyar közszolgálati médiában, s ez milyen mértékben érintette a Duna TV-t? - kérdeztük a Duna TV új vezérigazgatóját, �?kovács Szilvesztert. - Az új médiatörvény 2011. január elsejei életbe lépésével alapvetõen változott meg a közmédia szerkezete. Szemponttá vált az erõk koncentrálása, a párhuzamosságok felszámolása és a források hatékonyabb felhasználása. Ha ez nagyon politikusan hangzik, akkor néhány példa: a sok stáb ugyanoda megy pénzpazarló metodikáját a sok stáb sokfelé megy gyakorlata váltotta fel, így több hírt kapunk több felõl. Azután lehetségessé vált az átdolgozás, és a több stúdió dolgozik keveset elve helyébe a kevesebb stúdió dolgozik többet elvárását tettük. Ami pedig a szerkezeti vázat illeti: négy úgynevezett megrendelõ Zrt. jött létre (MTV, MR, MTI és Duna), amelyek az ötödiktõl, a szinte a teljes dolgozói állományt és közvagyont átvett MTVA-tól kapják a kívánság szerint elkészített mûsorokat. �?s valamennyi híradásért, honlapért és flash-ért az MTI Hírcentruma felel. - Várhatóak-e lényegi változások az eddigiekhez képest a Duna TV mûsorpolitikájában, és ha igen, akkor melyek lennének ezek? Milyen elképzelésekkel és tervekkel vágott neki az új feladatnak? - A Duna Televízió 1992 karácsonyán II. János Pál áldásával lépett a minõségi televíziózás útjára. Büszke vagyok rá, pedig tizennyolc éven át csak nézõje lehettem, hogy sosem tért le errõl a csapásról, az idõnként vargabetûk dacára sem. Pedig sokszor kellett utat taposni a médiadzsungelben: Csíksomlyóról búcsút például senki sem közvetített a Duna elõtt. Magam most is azon vagyok, hogy se az igényességbõl, se az áldás erejébõl ne veszítsünk: a Duna a politikai határok nélkül kezelt magyar nemzet orgánuma marad, míg második, tematikus csatornája dunART néven a magyar kultúra prémiumszintû gyûjtõhelye lesz. �?sztõl ez lép az Autonómia nevû ismétlõprogram helyébe. - Hogyan képzelik el megjeleníteni a televízióban az anyaország határain túl - az utódállamokban - élõ magyarság sajátos gondjait? Miként kívánják bekapcsolni az összmagyar vérkeringésbe Erdélyt, létezik-e erre vonatkozóan valamilyen stratégia? - Igen, hogyne. Nem célunk, hogy szellemi skanzenbe zárjuk a kárpáti karéjban élõ, de az anyaországtól csaknem száz éve elcsatolt magyarságot. Minden mûsorunk úgy gondolkozik majd, hogy a határon túli tematika szerves része legyen, határon túli vendég oda behívható legyen. Nem kipipálni szeretnénk Erdélyt sem, mondjuk, egy napi tizenöt perces híradócskával, hanem organikusan kötni az óhazához. Ez �?nöknek is múlhatatlanul fontos, de - és engedje meg, hogy tízmillió potenciális célszemély miatt ezt is hozzátegyem - Kis-Magyarországnak is lételeme, ha megmaradni akar. - Erdélyi körúton tájékozódtak arról, hogy milyen elvárásai vannak az itteni magyarságnak a nemzet televíziójával szemben. Többnyire milyen kérések fogalmazódtak meg, illetve figyelembe fogják-e venni az elhangzott szempontokat? - Azért jöttünk, hogy beszélgessünk. Tizennyolc kisebb-nagyobb találkozás nettó másfél nap alatt nagyon sûrû program, de az otthoni átszervezések, az intézményépítés és az õszre tervezett vadonatúj mûsorszerkezetek miatt most többre nem volt idõ. Hamarosan visszatérünk, például egy mûsorvezetõi casting miatt is. De a feszített menetrend ellenére világos már most is, mit kér Erdély: figyelmet és beleszólást. Mindkettõt szívbõl ígértük meg, annyit hozzátéve a rendszeresen ide kilyukadó disputához, hogy Erdély belsõ, intim ügyei viszont nem egy öt kontinensre szóró összmagyar adóra tartoznak. Véleményem szerint nem kerülhetõ meg egy potens és nézett erdélyi televízió felépítése. Ha viszont egy Kolozs megyei problémának van kitekintése, nagy a hatósugara, és megoldása valamennyi magyar ember számára hordoz megszívlelendõt Canberrától akár Csángóföldig, akkor annak természetesen a Dunán lesz a helye ezután is. Konkrét vitamûsort tervezünk - hadd ne improvizáljak, hisz szeretnénk komolyan venni a dolgot, a többirõl majd késõbb. - Friss közvélemény-kutatás szerint tájainkon a Duna TV háttérbe szorult. Az emberek többsége az RTL-t és a TV 2 kereskedelmi adókat nézik inkább. Mit kívánnak tenni annak érdekében, hogy a nézõket ismét visszacsábítsák a Duna csatornákra és növeljék a tévé nézettségét? - Egész õszintén: még rosszabb helyzetre készültünk. Odahaza annyira nyomasztó a kereskedelmi fölény, és annyira lepusztult a közmédia televíziós szegmense, hogy ugyanazokat az arányokat vártam Erdélyben is. Meglepett, hogy még mindig mekkora nimbusza van a Dunának, és ezt Budapestrõl jõve most nagy pozitívumként élem meg. De világos, hogy a túldolgoztatott, válságoktól sújtott, nehezen élõ magyar ember szemzsibbasztónak vagy háttérnek használja a televíziót a határ mindkét oldalán, és ezt a fura telekommunikációs ópiumot a kereskedelmi média nagy eredményességgel gyártja. Nekünk át kell mennünk a tû fokán: olyan csomagolásba tenni az igazi, nem évülõ értékeket, mint hazaszeretet, család, istenhit, mûveltség, hagyomány, mûvészet, sport és mások, hogy azok a toronymagasra felküldött ingerküszöböt valahogy átüssék. A Duna nem lehet lassú, áporodott, színtelen és halk. Mint az élet valamennyi területén, itt is az arányok helyes megtalálása lesz a mesterség lényege. �?gy érezzük, Erdélyben még megvan a bizalom, és mi nem szeretnénk eljátszani. �?kovács Szilveszter 1969. december 31-én született Veszprémben. Operaénekes (lírai bariton), zenekritikus, publicista, rádiós és televíziós mûsorvezetõ, szerkesztõ. Tanult trombitán, harsonán, zongorán, több fúvószenekarral bejárta a fél Európát. A Kincskeresõ címû országos gyermeklap sci-fi pályázatán nyertes. Középiskolásként a Caranten és Tabu funky együttesek tagja (basszusgitár, szövegíró, énekes). A Gyõri Zenemûvészeti Fõiskolán 1992-tõl magán-énektanár és kamaramûvész, majd 1997-tõl a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia operaénekese, énekmûvésze, magánének-mûvésztanár. �?nekesként Európa több országában fellépett (dalestek, oratóriumok, operák), 1996-tól a Budapesti Kamaraopera, 1997-tõl pedig a Nemzeti Filharmónia szólistája, 2000-ben színpadra állítja Mozart A színigazgató címû darabját. Oktatóként 1996-2000 között a váci konzervatórium tanára, 1999-tõl az Oktatási Minisztérium fejlesztési tanácsadója, 2000-2002 között a Miniszterelnöki Kabinet tanácsadója, 2001-2005-ben Operaházi tag, 2001-tõl az Erkel Színház vezetõje, 2002-tõl a Magyar Állami Operaház kommunikációs igazgatója. Közölt a Belváros, Heti Válasz, UFI, Gramofon, Operaélet, EMI-Hangjegyzet, �?j Ember, Fidelio, Magazin, Magyar Nemzet, KépMás, Nagyítás címû lapokban. Rádiósként 1989-tõl a veszprémi Radio Jam-ben hallható, 2001 - 2004 között a Bartók Rádió, 2007-tõl a Lánchíd Rádió, 2009-tõl pedig a Klasszik Rádió munkatársa. Tévésként 1991-92 között 2011. június 3.Bizonyosság és kételyKövek a Szamosban Tamás Gáspár Miklós Gyimesi �?va (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentõsebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban. Elsüllyedt vele együtt sok minden. Nem csak a kövek. Az a hit például, hogy a romániai magyar irodalom önálló létezõ, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. �?n még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet - azon kívül, hogy a romániai magyar irodalom a romániai magyar életet helyettesítette -, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy hazám az orosz irodalom; hazánk a romániai magyar irodalom volt - volt. Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elõ erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol. A romániai magyar irodalom avval, hogy modern volt, modern hazát adott a romániai magyar olvasóknak abban az országban - a Ceauºescu-rezsim Romániájában -, amely agresszívan épült, mégis omladozott, amely a maga korszerûtlen ipari civilizációjával eleve romnak készült, s amelyben mindent elfoglalt a korszerûtlenség lényege, a szegénység. S amely ennélfogva nem tetszett modernnek. Hiszen a Nyugat, a modernség foglalata, nem volt szegény. Ma már modern Kelet-Európa is, de megmaradt szegénynek. Ma a Nyugat - Romániában mindenképp, de hovatovább Magyarországon is - nem annyira a modernség középpontja, mint egyszerûen menekülési, kivándorlási célpont, nem a vágyak tárgya, hanem a szûkösség kényszerû következménye. Nem a szabadság képzetes hona, hanem a megélhetés eshetõsége. Ám akkor - 1968 és 1989 között - a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt, pedig a magyarság, ha nem is volt mindig üldözött, elismert se volt soha, lázadó eszmény is. A romániai magyar irodalom nevezetû konstrukció akkor is a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt, s ha a hátrahagyott mûvek zöme, mint mindig, triviális (ha az ehhöz az irodalomhoz fûzõdõ hiteket feledjük), de nekünk, akkori és ottani olvasóknak csak ritkán tûnt föl ilyennek. Gyimesi �?va ennek az irodalomideológiának volt a leghatásosabb, legõszintébb hitvallója. Nem közvetlenül. �?t a strukturalizmus ütötte résen betóduló új poétikák ihlették, a modernizmusnak õ modernista kritikusa volt, distancia nélkül. A kelet-európai modernizmus 1968 és 1989 között nem volt kritikus és kritikai önmagával szemben - ezért se volt semekkora hatása a frankfurti iskolának -, s ezért se gondol a kelet-európai késõmodernizmus többnyire az égvilágon semmit a kapitalizmusról. A kelet-európai modernizmusnak a kapitalizmus nem problémának látszott, hanem a Nyugatnak Kelet-Európából nézve a Nyugat tisztán kapitalista, ami súlyos tévedés. A kelet-európai modernista Nyugat-paradigma szerint a Nyugat (tehát az, ami kívánatos): demokratikus, kapitalista, szabad, racionális és antinacionalista. Ez a nyugati civilizáció leírásának ugyan nem jó, de az 1989 elõtti diktatúrákban a maga módján hõsi eszmény volt. �?s Gyimesi �?va megtestesítette ezt a hõsiességet. Olyan kultúrában élt, sõt: olyan kultúrának volt vezetõ alakja, amelyet egy másik, többségi nemzeti kultúra utált és megvetett anélkül, hogy ismerte volna. Az úgyszólván mindenki által lényeginek hitt román-magyar ellentét életünk alapténye volt, a rendszer sovén propagandájában mi voltunk az ellenség. Ebben a helyzetben - s abban a helyzetben, amelyben a romániai magyar irodalom kultusz volt és kultusztárgy - Gyimesi �?va soha nem válaszolt ellenirányú nacionalizmussal, s ez eldöntötte nyilvános élete irányát. Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetûek voltak, és szemben álltak a Ceauºescu-féle román etnikai állam legalapvetõbb törekvéseivel. Gyimesi �?va és a legjobbak válasza erre is a kelet-európai ellenzékiség válasza volt: a demokrácia. A szabad nyilvánosság, a cenzúrázatlan szó teremtõ erejének mítosza, a szóból tett õsi reménységének szabadelvû változata. Azonban - szemben másokkal - ezt a hitet akkor is megõrizte, amikor az etnosztálinista diktatúra összedõlt, amikor a szabadsághõsök egy részérõl kiderült, hogy a maguk kisebb-nagyobb körletében merev, sovén, tekintélyelvû etnicisták. Gyimesi �?va a nyolcvanas évek második felében egyre nyíltabban és bátrabban volt ellenzéki (s így jóval többet kockáztatott, mint magyarországi elvbarátai), s a romániai forradalom idején s utána rengetegen csodálták, rengetegen követték s hallgattak rá. Ez nem tartott sokáig. Gyimesi �?va kénytelen volt immár a magyar nacionalizmussal és etnicizmussal hadakozni. Ez egészen más dolog volt, mint a morálisan egyszerû korábbi konstelláció - a gyönge és támadott kisebbség védekezik a többségre hivatkozó, irtózatos erejû államhatalommal szemben -, itt már bonyolult hatalmi összefüggésekkel kellett volna megküzdeni, amelyben magyar szervezetek, román pártok, budapesti kormányok egyaránt aktorok; itt már a puszta humanista tiltakozás és jó ízlés erõtlen volt, s megszûnt a romániai magyar irodalom (amelyhez Gyimesi �?va tartozott) kultikus befolyása és a regionális magyar közösség számára volt érinthetetlensége. A professzor asszonynak nemzetfóbiája van - írta Tõkés László volt püspök, az Európai Parlament alelnöke. (Nagyjából ugyanahhoz a kolozsvári generációhoz tartozunk mind a hárman, Balla Zsófiával négyen, a kissé fiatalabb Cselényi Lászlóval és Szõcs Gézával egyetemben...) A pesti szabású magyar nemzeti frenézis Erdélyben is elterjedt, miközben egyre gyorsul a magyar kisebbség jobbára önkéntes asszimilációja, a Székelyföld lelki és politikai elszakadása Belsõ-Erdélytõl és a Partiumtól - és a kivándorlás. Mi a hivatása ebben a szabadelvû demokratának, az emberi jogi ellenzék hagyománya letéteményesének? Nehéz megmondani. Marad a ragaszkodás, a hûség, a konokság. Gyöngy és homok c. híres írásában Gyimesi �?va megpróbálta - már kritikusabban ugyan, de mégis, még egyszer - a kisebbségi magyar kultúra legalább utólagos heroizálását, késõbb az erdélyi kulturális érték(kis)világok elemzését, benne a transzilvanizmussal, egyebekkel. De ez történetírás volt, ha Gyimesi �?va ifjúságáról szólt is, nem társalkotói munka a kortárs irodalomban, amelyben a külön erdélyi funkció és karakter - a mesterséges határok föloldódásával - egyre inkább elmosódni látszik. A regionális jelleget Ugron Zsolna grófkisasszonyos bestsellere nyújtja harmincéves svábhegyi öreguraknak. �?rtékes munkák Gyimesi �?vának ezek az írásai - kései írások? -, de ami legjobb bennük, az szakma, ezt meg már mások is mûvelik, nem rosszul. Elsüllyedt a Szamosban annak a megértése is, hogy a hovatovább avíttnak tetszõ demokratikus, emberi jogi meggyõzõdés, antinacionalizmus, emberi szolidaritás, a felebarátaink méltóságának védelme, a szabadsághit - csupa banalizált, trivializált, elkoptatott tartalom - miatt a világ egyik legfélelmetesebb titkosrendõrsége követhette az embert, behatolhatott élete intimitásaiba, ráállíthatott fizetett ügynököket. A Román Szocialista Köztársaság állambiztonsági szolgálata komoly összegeket áldozhatott - tanú rá Gyimesi �?va életében megjelent utolsó könyve, a Szem a láncban - a szerzõ megfigyelésére és cselekedeteinek összehasonlító módszerrel végzett értékelésére. Ennek a tudatában éltünk; mindig a nyomunkban voltak; nem lehettek titkaink. �?letünk a titkosszolgálat színpadán játszódott: busásan honorált ellenségeink voltak a nézõk. A szereplõk nem kaptak gázsit; õk fizettek. �?va nagyon jól észrevette, hogy ez nem volt titkos megfigyelés, hiszen az üldözött majdnem mindig tudott róla. Hiába ezerlaposak a személyi dossziék, a cél nem információgyûjtés volt, hanem elnyomás. �?va kolozsvári munkáskörnyezetbõl jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység, amely tisztán szociális volt ebben a túlérzékeny, mindig megbántott, mindenfajta rosszaságot magára rántó asszonyban. Rossz házasság, boldog 2012. szeptember 22.Értékkeresők (Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal)– Új könyved, az Értékkeresők – értékalkotók (Kriterion, 2012), mely kritikákat, portrékat, tanulmányokat tartalmaz, az „új” Kriterionnál jelent meg, mely tudtommal nem közöl kortárs, élő szépirodalmat. Kritika a kortárs irodalomról mégis belefér a profiljába? Miért a Kriteriont választottad? – Habár kis arányban van jelen a kortárs, élő szépirodalom az „új” Kriterionnál, számomra fontos, hogy kéziratom lektorálása igen igényes volt, s a kötet szerkesztését egyik legjobb irodalmárunkra, Jakabffy Tamásra bízta a kiadó. 1984-ben különben ott jelent meg első kötetem a Forrás-sorozatban, Molnár Gusztáv szerkesztésében. Az akkori Kriterionnak, tudjuk, szinte minden kéziratért meg kellett harcolnia az uralgó kommunista kultúrpolitika körülményei között. Az én akkori kötetem esetében mindenképpen így történt, hiszen azok az írók, költők, akikről kritikáim, tanulmányaim készültek, szinte mind a rendszer tiltott vagy megtűrt szerzői között voltak azokban az években, s emellett a Vajdaságban, Felvidéken élő magyar költőkről írt kritikák is szerepeltek a kötetben (Tolnai Ottó, Cselényi László), valamint egy elemzésem az Erdélyből Budapestre repatriált Páskándi Géza költészetéről… Ilyen személyes indítékok kapcsolnak engem az „örök” Kriterionhoz. – Hozzászoktam, hogy nálad minden tudatos – s látom, hogy a jelen kötet írásait a Székelyföldben meg a Háromszékben közölted. Kérdem hát: ez is valamiféle ragaszkodás a szülőföldhöz? – Az írások nagy többségét valóban a Csíkszeredában megjelenő, de az egész magyar nyelvterületen terjesztett – és értékelt! – kulturális folyóiratban, a Székelyföldben közöltem, de közel érzem magamhoz a sepsiszentgyörgyi napilapot, a Háromszéket is, amelynek igényesen szerkesztett Kultúra rovatában jó megjelenni szűkebb pátriám olvasói előtt. – Kritikáidat máskor is gyűjtötted kötetbe. Mi lenne a mostani, reprezentatív összeállítás, megmérettetés egy szélesebb közönség előtt? – Talán dokumentálása annak, hogy mire figyel vagy mit tart figyelemre méltónak a kritikus egy-egy rövidebb, néhány éves, mondjuk fél évtizedes időszak irodalmi terméséből. A folyóiratban, lapban közölt kritika szerepe ugyanis a – viszonylag gyors – befogadás és feldolgozás, kötetbe gyűjtve az irodalomtörténeti széttekintésben-összegzésben is segíthet, no meg a kritikus irodalomképéről is hitelesebben tanúskodik. Ilyen gondolattal állítottam össze Irodalmi horizontok (2005) és Merítés (2009) című kötetemet is, a Szövegszigettenger (1997) viszont már egy hosszabb időszak, a diktatúra utolsó évtizedének és a rendszerváltást követő néhány évnek az irodalmi produkciójából mutat be műveket és jelenségeket. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kritikus is az idő szorításában dolgozik, s így minden fontos könyv vagy irodalmi jelenség kihívásának nem tud eleget tenni. – Szövegeid szinte kivétel nélkül kortársakról, sőt, élő kortársakról szólnak, számíthatunk irodalomtörténeti összefoglalóra? – Az ember nemcsak várakozik a munkáját lehetővé tevő kedvező körülmények eljövetelére, hanem maga is tesz azért, hogy ezek megteremtődjenek. Egyre több feladatot vállal magára, miközben tudja, fogy a személyes ideje. Számomra az egyszemélyes vállalkozások rokonszenvesek (a legutóbbi, amelyikről tudomásom van, a Pomogáts Béláé), de a szintézis helyett én pillanatnyilag egy személyes arcképcsarnokot tudnék elképzelni… – Boér Géza emlékét életben tartod, ebben a könyvben is szerepel, Bartis-kör, Lazics baráti társaság alakult, jelei lennének ezek a kezdeményezések egy újfajta irodalmi szerveződésnek? – Amire utalsz, marosvásárhelyi kezdeményezések, az ottani irodalmi élet tükrei, Kézdivásárhelyen viszont, ahol magam munkálkodom, a tükrök, sajnos, ilyesféle dolgokat nem tükröznek mostanában… Pedig a Boérról szóló tanulmányom írásakor ilyen szándék is vezérelt: bemutatni, hogy egykor, akkor volt valamiféle irodalmi élet a szélfútta udvarterek városában. – Több év telt el legutóbbi interjúnk óta. Akkor az Ambrózia hatodik könyvéről beszélgettünk. Létezik még az Istenek Eledele Kiadó? Hányadik kötetnél tartotok? – Meghaladta a tucatot, de meggyőződésem szerint egyik sem tucatáru! Van köztük népi írástudó tollából született visszaemlékezés a szovjet hadifogságról, falusi értelmiségi memoárja, neves művelődés-, művészet- és egyháztörténészektől származó tanulmány felső-háromszéki műemlékekről, album, amely a régi Kézdivásárhelyt mutatja be képeslapok alapján. A tizenharmadikat teljes egészében szülőfalum bemutatásának szenteltem, magam szerkesztettem, Kézdiszentléleki breviárium címmel 2009-ben jelent meg, és olvasható az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban is. Gergely Tamás Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. február 11.Gróf Bánffy Miklós román hangja (Beszélgetés Marius Tabacu műfordítóval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával)Szépreményű zongoristaként indult, aztán román értelmiségiként derékig benne volt a kolozsvári „irredenta” mozgalmakban. Marius Tabacu révén az első világháború előtti Magyarország képe, gróf Bánffy Miklós Erdély-trilógiája is eljuthat a román olvasóhoz. – Elégedett a Bánffy-trilógia román fordításával? – Biztosan nagyon jó, és addig nem is derülhet ki az ellenkezője, míg nem jelenik meg. Volt néhány „próbafelolvasás”, de egészében még senki sem látta. 2016 őszén fejeztem be a fordítást, a szerkesztési munkálatok még hátravannak. – Feltéve, hogy remek a fordítás, milyen fogadtatásra számít a román olvasóközönség részéről? – Vegyesek a tapasztalataim a magyar művek román fordításának fogadtatásáról. A Bánffy-mű tekintetében a legnagyobb kockázati tényező, hogy hatalmas a terjedelem, 1500 oldal. Kell hozzá egy alapos történészi szakértői háttér is, szerencsére Lucian Nastasă-Kovács professzor, a kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója örömmel vállalta a felkérést. A kor rengeteg olyan politikai hátterét kell megvilágítani, ami egyrészt nem derül ki a regényből, előismeretek nélkül pedig értelmezhetetlen lenne a román olvasó számára. De megkockáztatom, a magyarok többsége számára is. A világháború előtti évek Magyarországa, annak parlamenti világa olyan dzsungel, amelyben nem könnyű eligazodni. – Fordítás közben szembesült-e azzal a magyar–román párhuzamossággal, amely az erdélyi közös történelmünk megítélését máig jellemzi? – Nehéz erre válaszolnom, mert munka közben teljesen beszippantott Bánffy Miklós nagyon demokratikus és nyitott, egyszerre kritikus és önkritikus gondolkodása, látásmódja. Ismeretes, mekkora felháborodást váltott ki a könyv megjelenése, a magyar arisztokrácia sok tagja magára ismert, vagy magára vélt ismerni. Amúgy természetesen élt bennem a kor kettős megítélésének érzése. Arról is értesültem, hogy a kiadó lábjegyzetekkel készül ellátni, „barátságosabbá” tenni a könyvet, én mindenképpen tiltakozni fogok ez ellen, kérdés, hogy milyen hatással. Ez ugyanis szépirodalmi mű, másrészt meg ott lesz a történészi háttér, Lucian Nastasă-Kovács tudásában és ítélőképességében teljes mértékben megbízom. – Mi fogta meg leginkább a regényben? – Sokat gondolkoztam azon – és mi tagadás, meg is hatódtam tőle –, hogy a regény írása közben vajon mi lehetett ennek az embernek a lelkében. A trilógiát, amelynek cselekménye az első világháború kitörésekor zárul, a harmincas évek végén fejezte be Bánffy, már a háború következményeinek ismeretében rögzítette a történéseket. És így is képes volt igazán elegáns úri távolságtartással leírni mindazt, ami Trianon után következett, és ami egész Kelet-Közép-Európa számára súlyos kataklizmát jelentett. Olyan helyzetek alakultak ki, amelyeket a mai napig képtelenek vagyunk rendesen kezelni, nem tudunk például mit kezdeni a kisebbségek kérdésével, erre sem a román politika, sem a román közvélemény nem volt felkészülve. De a környező országoké sem. Egészen megdöbbentőnek tartom, hogy Trianon sem a magyar, sem a román szépirodalomban nem jelent meg azzal a súllyal, amekkora törést jelentett a két ország, a két nemzet életében. – Amúgy honnan támadt a késztetés önben a trilógia lefordítására? – Nincs megragadható pillanat, körülöttem, a társaságomban észrevétlenül megjelent és egyre sűrűbbé vált a Bánffy-jelenség. Legelőre talán Szebeni Zsuzsa színháztörténész kért meg, hogy fordítsak le egy szöveget egy rendezvényhez. Beismerem, a regény fordításához jelentős lökést adott, hogy gyakorlatilag megrendelést kaptam rá a Nemzeti Kulturális Alaptól. Amikor nekiláttam, még nem olvastam teljes egészében a trilógiát, megkérdeztem viszont az ebben a tekintetben roppant alapos feleségemet, hogy belevágjak-e? Ő meg egyértelműen azt mondta, hogy igen, és a továbbiakban is nagy segítségemre volt, amikor elbizonytalanodtam, kételyeim támadtak. Ezek részben abból fakadtak, hogy a könyv irodalmi színvonala szerintem egyenetlen. Mintha a következmények ismeretében, a körülötte kialakult katasztrófa láttán Bánffynak néha-néha elment volna a kedve a folytatástól. – Milyen mértékben segített önnek e világ megjelenítésében, hogy élete során gyakorlatilag bejárta ezeket az erdélyi tereket? – Mit bejártam, beéltem! A Margitta melletti Tótiban születtem, ahová édesapámat körorvosként kihelyezték, de tíz hónapos koromban már Szilágysomlyóra költöztek a szüleim. Amikor megszületett az öcsém, engem – édesanyámat tehermentesítendő – Temesvárra küldtek a katonás apai nagymamámhoz. Ő beíratott a német óvodába, ahogy az a temesvári kispolgári „sznob” családokban szokás volt. Mivel egyetlen hangot sem tudtam németül, ültem a sarokban, és igyekeztem kitalálni, mit mond az óvó néni. Valószínűleg megsajnált, és mivel időközben elkezdtem zongorázni tanulni, azt mondta, játsszak valamit. Aztán nyilván megkérdezte, mi az, amit játszom? Én meg teljes lelki nyugalommal válaszoltam, hogy a negyvenhetes. Hogy ki írta, fogalmam sem volt. Az iskolai évekre is ott ragadtam, mert egyrészt egyre ügyesebben zongoráztam, másrészt a szüleim folyamatosan hazakészültek Temesvárra. Bár megszenvedtem, hogy a szüleim magamra hagytak, már nem hagytam el Temesvárt, mert immár zongoristaként is egyre több vesztenivalóm lett volna. Az ottani zeneiskolában végeztem. A soknyelvűség is ezekben az években ragadt rám, de sohasem okozott bennem identitászavart, mindig is román értelmiséginek tartottam magam. – Miért nem ünnepelhetjük ma önt világhírű zongoristaként? – Ennek több oka is van. A legfontosabb talán az, hogy eljutottam egy olyan szintre, amikor már felismertem: sokkal jobban kellene zongoráznom. Ha akkor folytatom, most is a jó középmezőnyhöz tartozó zongorista lennék. A másik ok, hogy a nyolcvanas évek elején már nyíltan ellenzékieskedtem, egy idő után nem is szerepelhetett a nevem plakáton. Az első fordításom, Székely János regénye, A nyugati hadtest például az anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Egyfajta erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy az orosz fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások lassan az íróasztal irányába toltak, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették egy házkutatás alkalmával. – Mitől érdemelte ki a szervektől a megfigyelt „státust”? – Első feleségem, Balla Zsófia révén bekerültem egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottunk Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával, Orbán Györggyel, Cselényi Lászlóval és másokkal, és természetesen szemet szúrtunk a „kék szemű” fiúknak. Aztán egyszer csak előttünk volt Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyve, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusa kibontakozásának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett. Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Én írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is egy iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom. – Mi zavarta leginkább a Lăncrănjan-féle könyvben? – A legtöbb erdélyi román értelmiségi család gyermekei skizofrén helyzetként élték meg, hogy egyet tanultak az iskolában, és mást hallottak otthon. Nagyapámék és apámék a Szabad Európa Rádión lógtak, édesapámnak volt Nagyváradon egy újságárus ismerőse, aki félretette Tabacu doktornak a Romániában hozzáférhető francia újságokat, azokon nőttünk fel. Lăncrănjanban pedig minden zavart: a hangnem, a hazugság, a primitivizmus. De megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, nem bántottak, holott 1987-ben kiléptem a pártból. Ezt követően kicsit fenyegettek, de 1988-tól már érezni lehetett a magatartásukon, hogy valamiféle változásra számítanak. Az volt a másik szerencsénk, hogy nem akartak hőst csinálni belőlünk. Mi, értelmiségiek nem voltunk számukra veszélyesek, a nagyobb tömegekre hatást gyakorló munkásvezéreket vagy papokat viszont gond nélkül eltették láb alól. – A forradalom utáni tévézést követően néhány éve a kolozsvári filharmonikusok igazgatója, szakértők szerint vezetése alatt a formáció újra Románia legjobb szimfonikus zenekarává vált. Tervez valamiféle újabb hajtűkanyart? – Nem, bár néha elgondolkodom, hogy még egy ciklust szívesen végigvinnék a filharmónia élén. Igazából azonban már csak arra vágyom, hogy végre magamra is jusson időm: az írásra, a fordításra. Talán még az olvasásra is. MARIUS TABACU Műfordító, zongorista, a kolozsvári Transilvania Állami Filharmónia igazgatója. A Bihar megyei Tótiban született 1952. január 13-án, a temesvári Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett 1971-ben. Zongora főszakon diplomázott 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Ezt követően zongoratanárként dolgozott a kolozsvári zenelíceumban, 1990 és 1993 között szerkesztő volt az RTV kolozsvári stúdiójában, majd 2007-ig a Video-Pontes Alapítvány elnöke, az általa működtetett tévéprodukciós kft. ügyvezetője. Legfontosabb fordításai: Székely János: Ce este norocul (A nyugati hadtest, 1990), Tamás Gáspár Miklós: Idola tribus (2001), Bodor Ádám: Zona Sinistra (Sinistra körzet, 2005), Vizita arhiepiscopului (Az érsek látogatása, 2010), Bartis Attila: Plimbarea (A séta, 2007), Józsa Márta: Bunicuța pierdută (Amíg a nagymami megkerül, 2011), Papp Sándor Zsigmond: Vieți mărunte (Semmi kis életek, 2012). Díjak, kitüntetések: Bethlen-díj – 1990, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje – 2007, Anonimul filmfesztivál, első díj a legjobb forgatókönyvért – 2007. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 20.Marius Tabacu: Kolozsváron váltam erdélyivéA Transilvania Filharmónia igazgatója, Marius Tabacu jól ismert személyisége a kolozsvári értelmiségnek. Két dolgot (szinte) mindenki tud róla: tökéletesen beszél magyarul és számos művészeti ágban tevékenykedett sikeresen. A Györkös-emlékház májusi ZeneSzó rendezvényén Jakabffy Tamás faggatta nem szokványos életpályájáról e sokoldalú személyiséget. – Az egyik művészeti ágból a másikba való átmenet nem volt könnyű. Ám ezek olyan folyamatokat alkottak, amelyek a lelkemben organikusan követték egymást, ugyanakkor külső körülmények is befolyásolták pályamódosításaimat – válaszolta Marius Tabacu azon kérdésre, hogy zongoraművészből hogyan lett tévés, illetve műfordító. Annak ellenére, hogy élete során több erdélyi városban élt, a meghívott azt mondta: Kolozsváron vált igazán erdélyivé. Marius Tabacu egy Margitta melletti településen született, egyéves korában orvos édesapját Szilágysomlyóra helyezték, majd a hatéves gyermeket Temesvárra küldték zongoratanár nagymamájához, aki be is íratta unokáját a zenelíceum előkészítő csoportjába. A zenei pálya felé való irányulás tehát nem volt kérdéses, ám Tabacu csak 15-16 évesen döntötte el, hogy ezt a pályát választja. A temesvári érettségi után a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium hallgatójaként Száva Györgytől tanult zongorázni, aki bemutatta tanítványát volt tanárának, Halmos György zongoraművésznek. Tabacu látható büszkeséggel közölte: akár Liszt-tanítványnak is tarthatja magát, hiszen Száva Halmostól, Halmos Emil Sauertől, míg Sauer magától Liszt Ferenctől tanult zongorázni. Már ekkor megismerkedett Halmos kolozsvári értelmiségi barátaival. Csodálkozva jegyezte meg, hogy a baráti társaság tagjai az esetleges véleménykülönbség ellenére is barátok, beszélgetőtársak maradtak. Tabacu koncertzongoristaként kezdte karrierjét, ám pár év múlva rájött, hogy a szólista-karrier nem elégíti ki. A kommunista rendszerben tanúsított ellenzékisége miatt neve már nem jelenhetett meg a plakátokon, sőt egy Lászlóffy Aladár-novelláskötet fordításakor is anyai nagyapjának neve szerepelt fordítóként a sajátja helyett. – Ellenzékiségemnek néhány ezer oldalnyi megfigyelési dosszié volt az „eredménye” – mondta a meghívott. Az 1970-es és az 1980-as évek elején a kolozsvári értelmiségi elit legjelentősebb személyiségeivel, többek közt Cselényi László televíziós szakemberrel, Selmeczi György zongoraművésszel, Szőcs Géza költővel tartotta folyamatosan a kapcsolatot. „A litterátus és zenész társaságban csak a műveltség, a szellemesség számított” – mondta az interjúalany, aki szívesen emlékezett az 1980-as évekre is, amikor a kolozsvári zenelíceum korrepetitora volt. Az 1989-es forradalmat követően 1990-ben a kolozsvári tévé- és rádióstúdióhoz került szerkesztőnek. Pár év múlva Maksay Ágnes televíziós szakemberrel létrehozta a Video Pontes stúdiót, amely főleg a Duna Televíziónak készített műsorokat. – Márkos Albert, a kolozsvári filharmónia egykori koncertmestere 2007-ben kérdezte meg tőlem: nem akarok filharmónia-igazgató lenni? Meglepett a kérés, ám benyújtottam a pályázatomat, amit el is fogadtak – emlékezett vissza Marius Tabacu arra, hogyan lett a filharmónia igazgatója. Igazgatóként azt vallja: a közönség elégedettsége a siker egyik fokmérője, ugyanakkor elvárja a közönségtől a kulturált viselkedést, a megfelelő öltözetet. Az elmúlt tíz évben azt is sikernek könyvelte el, hogy mindvégig szót tudott érteni a filharmónia kétszáz alkalmazottjával. Örül, hogy a közönség között egyaránt megtalálható a fiatal, a középgeneráció és az idősebbek is. Megfiatalodott mind a zene-, mind az énekkar, sikerült a zenekari tagoknak jó hangszereket és egy Steinway-zongorát vásárolni; a filharmónia pedig tíz év hányattatás után visszakerült eredeti székhelyére, sorolta az elért eredményeket az igazgató. Szomorúan jegyezte meg, hogy Romániában csak két koncertterem van, amit eredetileg is erre a célra építettek, és mint megjegyezte, nincs egyensúly, ami a bukaresti és a máshol megszervezett komolyzenei fesztiválok minisztériumi támogatását illeti. Marius Tabacu 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársaság lovagkeresztjét, idén pedig az EMKE Kun Kocsárd-díjjal tüntette ki városunk ezen sokoldalú művészegyéniségét. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
